1. fejezet - Broke up

Sziasztok !

Ez lenne a blogom első fejezete. Nem tudom hogy jó lett-e vagy sem, de örülnék pár visszajelzésnek,  és azt is szívesen megtudnám hogy ki olvasná tovább. Szóval, ha egy kicsit is tetszik, kommenteljetek, és lesz folytatása. :)

Köszönöm. ♥

~Ez előtt 1 hónappal, nem akartam Austin közelében lenni. Sőt a nevétől is hányingert kaptam, annyira utáltam. És most ?
Mintha kicseréltek volna. Alex szerint 'turbékolunk'. Talán még a galamboknál is rosszabbak vagyunk.~

Nyugodtan ücsörögtem a medence peremén, és kisgyerekhez méltóan játszott a lábam a vízzel.
-Mi jót csinálsz ?-ült le mellém Austin, majd követte 'jó szokásomat'.
-Semmit !-mosolyogtam.
-És nincs kedved eljönni a tengerpartra ?
-Bocsi Austin, de túl fáradt vagyok !-biccentettem fejemet oldalra.
-De csak egy kicsit !-erőlködött.
-Ne erőlködj, nem megyek ! Túl meleg van...
-Akkor majd bemegyünk a vízbe ! Na, ne csináld már...-mondhatom, mindig is kitartó srác volt.
-Nem...-utasítottam vissza.
-Miért van az, hogyha én hívlak el valahová nem jössz, de hogyha a barátnőiddel, vagy Adammel kell elmenni, akkor bezzeg nem vagy 'fáradt'.-és eljött az az idő, ami most már szokássá vállt mindkettőnk számára. A veszekedés. 1 hónapja járunk, de az utóbbi 1 hétben, minden felborult. Austin alig van itthon, mert folyton Alexel lóg. Ha meg itthon is van, az alatt a 2 perc alatt, 100% hogy összeveszünk.
-Miért vagy féltékeny Adamra ?-tartottam meg nyugodtságomat.
-Ezt meg honnan veszed ?-háborodott fel.
-Ha valami nem tetszik nekem, akkor mindig Adamat veszed elő.
-Csak mert az utóbbi időben, ő fontosabb a számodra, mint én !-szóval ez bántsa a csőrét. Még hogy nem féltékeny.
-Nem vállt fontossá nekem, de ha nem vennéd észre, te sem vagy itthon egész nap.
-Most úgy teszel mintha nem hívnálak el...-dörgölte az orrom alá.
-Jaa, bocs hogy nem tudok kosarazni !
-Azért még nem halnál bele, ha eljönnél. Legalább megnéznéd... !
-Jó, erre én nem vagyok kíváncsi.-megfordultam, majd feltápászkodtam, és indultam a házba.
-Menj csak a kis Adamedhez, elvégre focizni már szeretsz...-kiabált utánam.

Nem akartam visszaszólni, mert akkor ismét folytattuk volna a vitát, aminek nem lenne jó vége. Zsinórban öt napja szívjuk egymás vérét, a féltékenységgel, és persze Adammel.
Annyira unom már Austin féltését, mintha lenne kiért otthagynom. Adam és én csak barátok vagyunk, nem tudom hogy ezen mit kell  komolyra venni.

Egyenesen a szobámba indultam, megpróbáltam ott kiszellőztetni a fejem. Gondoltam a partra, de még az lenne, hogy 'az előbb nem volt kedvem menni'. Első dolgom, szétterülni az ágyon. Ezen változtatnom kell, nem tudok mit tenni. Nem bírok ki több veszekedést.
Néha nem értem, hogy mi történt velünk. Igaz, hogy nem volt minden fényes a legelején, de mikor megkedveltem Austint, kedves és gondoskodó volt. Most meg, felemészti a féltékenység.

Szívesen jártattam volna az agyam, de éreztem, hogy nem csak én vagyok az ágyon.
-Sajnálom !-nyögte ki, az ágy szélén ülve. Nehezen én is felültem, de tartottam a távolságot, az ágy másik végén.
Továbbra is vártam Austin mentő szavaira.
-Csak olyan kevés időt töltünk együtt. És nekem ez az egész úgy jön le, hogy te szívesebben vagy a barátaiddal,  mint velem...-halkult el a végén.
-Tartsunk szünetet !-böktem ki, rövid tétovázás után.
-Szünetet ? Rox, erre nincs szükség...
-Austin.-túrtam a hajamba.- Mentsük ami menthető...
-És ezen segít egy 'szünet' ? Még a menthetőt is elveszítjük...
-Ez nem fog menni !-lehet hogy elhamarkodottan döntöttem, de talán jól is.
-Szakítani akarsz ?-úgy látszik Austin is észrevette. Nem válaszoltam, csak bólintottam. Ez már menthetetlen.

Síri csend volt köztünk, talán csak kapcsolatunk utolsó perceire, és szép emlékeire gondoltunk vissza. 1 hónap, -lehet hogy rövid- de nekem egy élet volt, ami túl sokat jelentett számomra. Tényleg igaz, hogy ez itt a valóság, és nem Disney Land, itt nem lesz minden Happy End.
Már készültem megszólalni, de Austin erőt vett magán, térdére rakta két kezét, majd felállt és kisétált a szobából.

Nem akartam gyenge lenni, de talán rossz lesz nélküle. Elvégre ott volt nekem, akkor is, mikor más cserben hagyott. Visszaakartam tartani az érzéseket, elakartam fojtani a könnyeket, amik előtörni készültek. Belül mintha százezer darabra törtem volna, és nem láttam kiutat a sírás barlangjából.
Nem bírtam tovább, elvettem egy párnát, és jó erősen belefúrtam a fejem.

Annyira tudtam, hogy meg fogom bánni. Miért hagytam, hogy egy ilyen 'erős' szerelmet, szétromboljon a veszekedés. Igaza volt Austinnak. Elhanyagoltam. Annyira hülye vagyok.
Itt sírok, és ezt az egészet csak magamnak köszönhetem, leszaladtam volna a lépcsőn, és visszaakartam tekerni az időt. Mikor még volt köztünk szerelem, mikor egy-egy veszekedés után, Austin feljött, -és hiába nem az ő hibája volt- bocsánatot kért, majd minden visszament a régi kerékvágásba.

Mikor már azt hittem, de tehetik fájdalmasabbá a helyzetemet, valaki még tovább fokozta...